Mi az a Fjällräven Classic?
A Fjällräven Classic egy évente megrendezésre kerülő túrasorozat a Fjällräven outdoor termékeket gyártó cég szervezésében, aminek célja, hogy összehozza a természetjárás iránt érdeklődő új és tapasztalt túrázókat egyaránt, akik adott időpontban fix útvonalon gyalogolnak egyedül, de mégis közösségben, többnapos felszereléssel a hátukon. A Classic sorozat túrái a világ különböző pontjait és tájait célozzák, beleértve Svédországot, Dániát, Angliát, Németországot, Dél-Koreát, az USA-t és Chilet. A svédországi Classic kivételével mindegyik túra 3 napig tart, a táv hossza a helyszín és az adott terepviszonyok szerint 50 és 75 km között változik, az éjszakát pedig előre kijelölt sátortáborokban kell tölteni.
A svéd és német Fjällräven Classic után idén az angliai Classic-ra neveztem be, ami a szigetország nyugati részén fekvő Cumbriai-hegységen, azon belül is a Lake District Nemzeti Parkon vezeti keresztül a résztvevőket. Kivételesen nem egyedül indultam útnak, hanem az öcsémmel, akinek ez volt az első többnapos túrája, és egyben az első sátrazós élménye is. Csak remélni tudtam, hogy lesz olyan jó ez a kaland számára is, hogy legközelebb is velem tartson.
Túrabeszámoló:
1. nap:
15.88 km - Szintemelkedő: 510 m 
- 539 m 
A túra egy szervezett busztranszferrel kezdődött, amivel a többi résztvevővel közösen jutottunk el a Muncasteri Kastélytól a túra kezdőpontjához. A buszút kicsit több, mint 2 órába telt - az előzetes tervek szerint kb. egy óra lett volna, de valamiért már a Muncasteri Kastélytól észak felé, Whitehaven irányába fordultunk, ami jóval nagyobb kerülőt jelentett. Az utolsó fél-háromnegyed órában olyan keskeny, kőfalakkal szegélyezett kis utakon kanyarogtunk, hogy csak lestünk, milyen manővereket kellett bevetnie a sofőrnek, hogy el tudjon menni a szembejövő forgalom a busz mellett. Valószínűleg nem így volt tervezve a buszozás, de nagyon ügyesen megoldották a dolgot! Közben legalább volt lehetőség nézelődni, amivel egy kis ízelítőt kaptunk előre a kumbriai tájból. Végül az Old Dungeon Ghyll Hotelnél leparkolva megkaptuk az első pecsétet a túrafüzetünkbe, és már indultunk is.
VIDEÓ
A túra elején borult, de szerencsére eső nélküli idővel nyitottunk. Időnként még a nap is előbújt, ahogy a Langdale-völgy aljában lassan emelkedni kezdtünk a Stake-hágó irányába. A legtöbbünk a hágó szó hallattán automatikusan valami nagy magasságban lévő hegyi átkelőre asszociál, de Langdale-völgyet szegélyező hegyek alig haladják meg a néhány száz métert, és a Stake-hágó is mindössze 481 m magasságban található. Ez egyébként általánosságban is igaz Angliára, sőt egész Nagy-Britanniára: több hegyvidéke is van, de csak kevés hegy éri el már az 1000 m magasságot is. Ennek az az oka, hogy Nagy-Britannia hegységei nagyon idősek, több száz millió évvel ezelőttre tehető a kiemelkedésük, az azóta eltelt hosszú idő alatt pedig folyamatos felszíni lepusztulásnak voltak és vannak a mai napig is kitéve. Ennek eredményeként az, ami kezdetben az Alpokhoz mérhető magashegység lehetett, mára egy alacsony magasságú, erősen koptatott, és lekerekített formakincsű térszínné vált.
Ugyan ezekből az okokból kifolyólag az angliai hegyvidékeken feltároló kőzetek is nagyon idősek. A Fjällräven Classic-nak is helyt adó Cumbriai-hegység fő tömegét például egy 450 millió év körüli (ordovíciumi) úgynevezett Borrowdale Vulkáni Kőzetösszlet alkotja, köztük andezitekkel, vulkáni hamuból (tufák) és nagy hőmérsékletűú hamuárakból (ignimbritek) képződött kőzetekkel. Mivel ezek jellemzően kemény kőzetek, jobban ellent állnak a felszíni lepusztulással szemben, ezért főként sziklás vízmosások talpán, vízesések alatt, valamint a hegytetőkön feltűnő sziklaszirteken láthatjuk közvetlenül kibukkanni őket. Azt, hogy ennyire ellenállóak ezek a vulkáni kőzetek, már a neolitikus ember is felfedezte: a túraútvonalunk felé emelkedő sziklákat bányászták, a kinyert kőzetanyagból pedig fejszéket készítettek. A Langdale-völgy ezen neolitikus lelőhelyei egyébként Anglia legkorábbi ismert régészeti leletei közé tartoznak (4500-6000 évesek).
Az összes felszínformáló folyamat közül határozottan a gleccsereknek volt a legfontosabb szerepe Észak-Anglia mai tájképének formálásában. Mára ugyan egyetlen gleccser sem maradt Nagy-Britanniában, a jégkorszak idején azonban kiterjedt jégtakaró fedte be a területet, köztük a Cumbriai-hegységet is. Ez ma Nagy-Britannia leginkább jégformálta vidéke, ahol bármerre néz az ember, mindenhol a jégkorszak felszínformálásának nyomait látjuk a tájban. Ilyen nyom például a környező völgyek, köztük a Langdale-völgy U-alakú keresztmetszete is (széles és lapos völgytalp, meredek völgyoldalak), ami tipikus jele annak, hogy a völgyet egykor vastag gleccsernyelv töltötte ki. A völgy U-formáját legjobban a Langdale-völgy végéből, a Stake-hágóhoz vezető szerpentinről visszanézve lehetett érzékelni:
A hágóhoz közelítve átmenetileg kilaposodott a térszín, és szokatlan felszínformával találtuk szembe magunkat: mintha az egész terület egy nagy lapos tál alakú mélyedés lenne, amit mindenfelé vizenyős területekkel elválasztott, néhány méteres kis dombocskák töltenék ki. Én még sosem láttam ilyet, de a terület elhelyezkedéséből sejtettem, hogy valami jégkorszaki felszínformáról lehet itt szó. A jelek szerint ezek a dombok moréna buckák lehetnek (hummocky moraine). A moréna általánosan az eredetileg a jég által szállított, de az olvadást követően hátrahagyott, osztályozatlan törmelékes gleccserüledékeket jelenti, amelyek itt buckákba halmozódva örződtek meg. A végső olvadási időszakban valószínűleg ebbe a tál alakú mélyedésbe húzódhatott vissza a Langdale-völgy egykori gleccsere, ahol végül egyenlőtlenül történhetett a jég olvadása - gyorsabb olvadás a kitettebb jégfelületeken, és üledékrogyással kísért lassabb olvadás az üledékek alá temetett jégfoltokon. Ezek a térbeli változások okozhatták a moréna egyenlőtlen felhalmozódását és a szabálytalan buckás térszín kialakulását. Közben pedig, mivel a moréna az agyagtartalma miatt jól vissza tudja tartani a vizet, a buckák közötti lokális topográfiai mélyedések vizenyőssé váltak.
A Stake-hágón átkelve fantasztikus kilátás mellett vágtunk bele a Langstrath-völgybe való meredek ereszkedésbe. Ez a völgy is egy széles U-alakú gleccservölgy, aminek alján ma már csak a Stonethwaite Beck kanyarog (a beck helyi kumbriai dialektussal patakot jelent). Ezt követve jutottunk el az első ellenőrzőpontig (Black Moss Pot), ahol frissen sült virslis péksütivel vártak minket a szervezők.
Az ellenőrzőpont után már csak egy néhány km-es séta maradt hátra a napból. Végig laposan ereszkedtünk lefelé a Langstrath-völgy aljában, ahol egy idő után újra legelők és kertek határában kanyargott az útvonalunk Borrowdale irányába. Az első éjszakai szállásunk Rostwaite határában felállított sátortáborban volt, ahonnan naplementekor szuper kilátás nyílt a környező lepusztult vulkáni vonulatokra.
2. nap:
13.9 km - Szintemelkedő: 465 m - 470 m
A második napon már nem volt olyan nagy szerencsénk az időjárással, mert szinte minden órában szemerkélt valamennyit az eső - igaz, mint később megtudtuk, ez még mindig a jobbik eset errefelé. Reggel a Derwent-folyót követve délnyugati irányba indultunk el Rosthwaite-ból. Ez a terület már a történelmi idők óta is elég elszigetelt terület volt, szinte kizárólag birkatenyésztéssel foglalkoztak a helyiek, így elég ritkán lakott. A túránk során is csak egy-két kisebb falvat és tanyát érintettünk, nagyobb települést egyáltalán nem, viszont léptek-nyomon valamilyen történelmi emlékkel találtuk szembe magunkat.
Amit a leggyakrabban láttunk, azok a sokszor kilométereken át tartó kőfalak voltak, amik a telekhatárok és birkalegelők kijelölésére szolgálnak. Sok kőfalat még a 17-18. században építettek, amikor a földek privatizációjának széleskörű bevezetésével és a birkatenyésztés fellendülésével szükségessé vált a legeltetésre befogható területek felosztása. Később, a 18-19. században további falakat is építettek, az előzőeket pedig megerősítették és felújították, de a legtöbb fal így is legalább 150-200 év emlékét őrzi. A falak építésére egyébként helyi kőzetanyagot használtak, vagyis nagyrészt kemény vulkáni kőtömbökből állnak. Az egyetemen az egyik tanárunk mindig mondta, hogy ha egy gyors képet akarunk kapni a környék geológiájáról, akkor csak nézzük meg, milyen kőzetek vannak a kerítések és házak falába építve... Úgy tűnik, igaza volt!
Nagyjából 5 km séta után érkeztünk el a Derwent-folyó felé épült Stockley-hídhoz. Ez a boltíves kőhíd még a 18. században épült, messze megelőzve a mai modernkori közlekedésformákat, így autók helyett lovas, illetve maximum lovaskocsis átkelésre tervezték - ezért is annyira keskeny ez a híd. A kőfalakhoz hasonlóan a hídépítéshez is a helyi kőzetanyagot használták, és a híd máig remek állapotából is látszik, milyen jól ellenálló építőkövek ezek a vulkáni kőzetek.
A Stockley-hídon átkelve kezdődött a második napi túránk nehéz szakasza:a Styhead Tartnhoz kellett felkapaszkodnunk (a tarn kumbriai dialektussal kis hegyi tavat jelent), ahol az ellenőrzőpont is volt. A turistaút itt szinte végig kővel kirakott úton, illetve a meredekebb szakaszokon kővel kirakott lépcsősoron halad végig, amiknek az építése szintén a történelmi időre nyúlik vissza. A Lake Districtben található kőutak egy részét még a középkorban (13-17. században) rakták le, hogy a környező elszigetelt völgyekből, azon belül is főként Borrowdale-ből és Wasdale-ből lóháton ki tudjanak járni a tengerpart menti településekre, ahol könnyebben el tudták adni/cserélni a helyiek a termelt élelmiszereket, gyapút, palát és rezet. Később aztán többször is felújították ezeket a régi utakat és új utakkal is bővítették az úthálózatot. Két nagyobb felújítási hullám volt: az első a 18-19. században, amikor fellendült a birkatenyésztés, valamint részben a bányászat is; másodjára pedig a 20-21. században. Ez utóbbit már a Lake District Nemzeti Park végezte, amikor a turizmus fellendítése céljából megerősítették a megöröklött úthálózatot és megoldották a vízelvezetést is, lassítva így az állandó esővel járó fokozott talajeróziót és alámosást. Elképesztő belegondolni, hogy tulajdonképpen több évszázad egymásra rétegzett történelmi emlékén gyalogoltunk, amikor ezeket az ősi utakat jártuk.
Ahogy haladtunk a Styhead Tarnhoz, végig szuper kilátás volt a környező vulkáni térszintre, aminek az esőfelhők kivételesen drámai hangulatot kölcsönöztek. Szerintem az egész angliai Classic legszebb része ez az elkövetkező Styhead Tarn és Wasdale közötti szakasz. Maga a Styhead Tarn egyébként egy tengerszem, vagyis egy olyan tó, ami a jégkorszaki gleccserek elolvadása után a jég által lecsiszolt kőzetfelszín (az úgynevezett kárfülke) mélyedésében alakult ki. Az ellenőrzőpontot is ennek a maradványtónak a partjára állították fel.
Az ellenőrzőpont után egész kalandossá vált az út. Ahogy ráfordultunk a Wasdale-hez levezető Mosedale-völgyre, a meredek völgyoldal tetején haladt tovább az út, ahol sziklás térszínen kellett átküzdenünk magunkat, teli magas lépésekkel. Veszélyesnek nem mondanám ezt a szakaszt, de aki tériszonyos, annak biztosan nagy kihívást jelentett az itteni áthaladás. A szervezők persze gondoltak erre, ezért minden kicsit is technikásabb ponton állt egy segítő, aki tanácsokkal vagy szükség esetén fizikailag is segítette a mozgásunkat. Szóval, senkit ne tartson vissza ez a rész, mindenki sikeresen átjutott ezen a kalandos szakaszon!
A sziklák egyébként itt is ugyanazok a vulkáni kőzetek, mint eddig; a völgy túloldalára tekintve pedig a Great End - Broad Crag - Scafell Pike hegycsúcsait láthatjuk - az utóbbi 978 m-es magasságával Anglia legmagasabb hegycsúcsa. A hegyek oldalába több helyen függőleges falu szurdokok vágódtak be (sokszor vízesésekkel) - ezek az idős vulkáni kőzetekben jelen lévő repedések és törésvonalak (vetők) mentén alakultak ki az évezredeken át tartó állandó vízfolyások révén.
Míg eddig hol szemerkélt az eső, hol nem, Wasdale-be érve úgy ránk szakadt az ég, hogy 20-30 m-re is alig lehetett ellátni az esőfüggönyben. Nagyon sokan úgy döntöttek, a falu közepén lévő pub-ban várják ki az eső végét. Az öcsémmel mi csak a pub melletti szuveníres boltba mentünk be képeslapot venni, ahol véletlenül láttuk meg, hogy szendvicseket is árulnak. Az utolsó kettő pulykás szendvicset hoztuk el, és ami ránézésre egy átlagosnak mondható szendvicsnek indult, az ízre az egyik legfinomabb szendvics lett, amit valaha kóstoltunk. Fogalmunk sincs milyen szósz lehetett benne, de valami mennyei volt! Ha valaki olvassa ezt a beszámolót és erre jár majd, semmiképp ne hagyja ki ezt a boltot és a szendvicset! :)
A második éjszakai szállásunk Wasdale külterületén, a Wastwater-tó partján található kempingben volt. Jobb idő esetén valószínűleg fantasztikus lehet innen a kilátás, a késő estig elhúzódó viharos esőben viszont mi csak az erős széllökéseket "élvezhettük ki". A Wastwater - a nevéhez híven - elég nagy, 6 km hosszú, és 79 m mélységével egyben ez Anglia legmélyebb tava is. Eredetét tekintve ez is egy gleccser eredetű tó, ami egy gleccser által kimélyített völgy aljában alakult ki.
A Lake Districtben egyébként összesen 16 nagyobb méretű tó és számtalan kicsi található. Vicces mód ezek közül mindössze egy van, a Bassenthwaite Lake, amit ténylegesen lake-nek, vagyis tónak neveznek, az összes többi víztömeg a kumbriai szóhasználatból adódóan valamilyen más - jellemzően water (víz), mere (tó) vagy tarn (kis hegyi tó) - megnevezést visel. A helyiek előszeretettel mesélik is, hogy nem értik, miért lett Lake District a vidék neve, mikor csak egy tó van it...
3. nap:
19.5 km - Szintemelkedő: 516 m - 528 m
A utolsó napján rögtön egy meredek emelkedővel kezdtük a túrát: a Wastwater partjáról felkapaszkodtunk a Burnmoor Tarnhoz, ami egy 250-270 m magasságban fekvő plató közepén található, magas hegyek ölelésében. Ez a plató a Scafell Pike másik oldalán található, és ez is magán viseli a jégkorszak nyomait: a plató aljzatában például gleccserüledékek vannak, amik jól megtartják a vizet, ezért az egész terület nagyon vizenyős - szinte lehetetlen volt száraz lábbal átkelni rajta. Erre jött rá az időjárás is; szinte percenként változott, hogy épp kisütött a nap vagy jégeső zúdult a nyakunkba. Szóval, a körülmények nem voltak valami ideálisak, de legalább a táj látványos volt.
A Scafell Pike oldalában és a környező vízgyűjtő területen eredő patakok táplálják az Esk-folyót, amit a nap második felében követtünk. Ez Eskdale-en is átfolyik, aminek határában várt ránk az ellenőrzőpont is, majd onnan az Ír-tengerbe folyik, egész pontosan Ravenglassnál (a falu, amit a túra előtti napon meglátogattunk). Az ellenőrzőponttól az úgynevezett Esk Trail útvonalát követtük, ami az eskdale-i erdőket keresztezve közvetlenül a Muncasteri Kastélyhoz vezetett minket. A cél előtti utolsó fél órában még volt egy szuper kilátópont, ahonnan az Ír-tengerre is rá lehetett látni.
Összehasonlítva a svéd és német Fjällräven Classic-kal:
Az angliai Fjällräven Classic egy jól megszervezett 3 napos túra, ami földtani és történelemi látnivalókban egyaránt gazdag vidéken vezet keresztül. Engem sok tekintetben emlékeztett a svéd Classicra - nagyon hasonló a táj, ugyanolyan változékony az időjárás, és a túra során ugyanúgy megvan a "világvége érzésünk". A svéd Classic természetesen jóval hosszabb, vadkempingezni kell, és minden infrastruktúrától távol, így összességében nagyobb önállóságot igényel és egyéni szinten nagyobb kihívást is jelent a teljesítése. Viszont pont emiatt, ha valaki még nem érzi elég felkészültnek magát a svéd Classicra, az angliai Classic egy jó gyakorlási lehetőséget jelent, ahol jobban támogatott (kevesebb random változóval terhelt) körülmények között lehet kipróbálni magunkat, miközben egy hasonlóan látványos területtel ismerkedhetünk meg.
A német Classic ezzel szemben egy teljesen eltérő élményt ad - itt végig lakott és beépített területeken halad az útvonal, nincs meg az a "világvége érzés", ami a svéd és angliai esetén annyira különlegessé teszi a túrát, plusz a látványvilág is jobban közelít a magyarországi hegyviszonylatban megszokotthoz. Cserébe viszont a szintemelkedő itt jóval nagyobb.
Értékelés:
Összességében: 
- nagyon élveztük a túrát, szívesen visszamennék még ide
Tájkép, látnivalók: - drámai, és a hazai viszonyoktól eltérő táj
Túraútvonal követhetősége: - végig jól ki volt jelölve az útvonal
Túraútvonal tisztasága: - egyáltalán nem volt gond ezzel
Túra szervezettsége: - minden rendben ment
A túra teljesítésének költségei: 
- aránylag nagy költség egy 3 napos túráért
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése